Húsvétra kaptam néhány bonbont, és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre papírra vessem a gondolataimat a csokoládé iránt. Akkor írtam, amikor a „Vihar előtt” – öt befejeztem. Egy hatalmas epres bonbon társaságában alkottam, de a vers végére derült csak ki nekem is, hogy milyen ízű volt, mert amíg a versben csak megnézem, megszagolom, addig a valóságban is csak távolról szemléltem.
Különös szeretettel ajánlom ezt a kis irományt Harmatos Hópehelynek, egy tábla 75%-os csokoládé boldog hitvesének, a világ „legesjobb” barátnőjének!!!
Akárcsak az élet lenne,
Hiába keserű, érzed édes.
Nem tudhatod, mi van benne,
Lehet a krém epres is, vagy mézes.
Finom lesz-e? Még nem tudod.
Hiába nézed, ebből nem jössz rá.
„Habár… Miért ne?” - gondolod
És indul kezed, harapnál is rá.
De ”Várj!” - állít meg a tudat,
Felemeled, aztán beszippantod,
Eltelsz vele egy perc alatt,
Hogy nem is érzed az illatot.
„Most már szabad” – rendelkezel.
Aztán végre, végre megízleled,
Olvad szádban, s oly finom: kell
Egy újabb falat, és eszed, eszed.
És annyira belemerülsz,
Csak azt veszed észre, hogy elfolgyott,
Majd némán, mozdulatlan ülsz,
Ahol eddig, igen, pontosan ott.
Finom volt és ez a lényeg! -
Gondolod, ahogy most elmerengesz,
Ki félénk, és nem eszi meg
Az élet-csokit, az szomorú lesz!
Egy nap kinéztem az ablakon, és láttam, hogy vihar készülődik. Száguldozott a szél, fésülgette a fák lombját, zúgott, zengett mindenfelé. És akkor megint éreztem. Hogy mit? Azt, amit minden vers megírása előtt érzek. Hogy le kell írnom, muszáj. De nem tudtam befejezni, mert anya megkért, hogy segítsek takarítani, és nem mondhattam nemet. Sok idő múlva ültem le újra, hogy megírjak egy másik verset, és megláttam a versíró-füzetben. Azonnal fogtam a tollam, és befejeztem.
Egy magyar órán kezdtem írni, mert unatkoztam, mondván: „Úgysem lesz belőle semmi!”. Nem mintha nem lett volna vele célom – hogyne lett volna?, - egy irodalmi pályázat kiírására kezdtem papírra vetni a napok óta körvonalazódó gondolatot. Otthon mindenkinek nagyon tetszett, a magyartanárom is megdicsért érte. Érdekes módon nekem mégsem ez a kedven versem.
A versben szereplő szakkifejezéseket nem biztos, hogy érteni fogod, de a lényegét mindenki kacagtatónak, viccesnek találta, tehát megértette. A kórustábor hagyománnyá vált, utolsó estén megrendezett „Ki mit tud?”-jára írtuk, Harmatos hópehely, Koltay Zsuzsi, és én. Próbáltuk Petőfi hangsúlyozott pontjait a zenébe áthelyezve is nyomatékosítani, és a végeredmény egészen tetszetős.
Régen írtam, nehéz visszaemlékezni a körülményekre. Leginkább a kötelesség nyomása alatt született. Erdei iskolába mentünk, és csapatom, a „Kőszegedi krónikások” sok feladatot kapott, többek között az indulót. Magamra vállaltam a feladatot, hogy megírom, mivel írói, költői ambícióim már akkor is mutatkoztak. Rólunk írtam ezt a verset, és állítom, hogy az alakok, akiket megformáltam, cseppet sem hasonlítanak a valódi énjükre.
Mikor írtam, akkor halt meg apa egyik volt munkatársa. Már akkor, amikor hívták, ránézett a telefonra, és megérezte, hogy valaki meghalt. Az értetlenség, hogy valaki nincs többé, nem csak rajta, de nemsokára rajtam is érződött. Földrajzot kellett volna tanulnom, de nem tudtam. Nekiálltam, és órákon keresztül csak körmöltem. Nem érdekelt. Ki kellett írnom magamból, nem tehettem mást.
Utolsó megjegyzések