Egy magyar órán kezdtem írni, mert unatkoztam, mondván: „Úgysem lesz belőle semmi!”. Nem mintha nem lett volna vele célom – hogyne lett volna?, - egy irodalmi pályázat kiírására kezdtem papírra vetni a napok óta körvonalazódó gondolatot. Otthon mindenkinek nagyon tetszett, a magyartanárom is megdicsért érte. Érdekes módon nekem mégsem ez a kedven versem.

Furcsa módon kevés vonást visel „belőlem”. A rövid, páros szótagszámú sorok, a hosszú, de kevés versszak egyike sem jellemző rám. Annál inkább a félrím (bár a keresztrímet jobban kedvelem)!

„A négy hölgy”-et senki nem szerette annyira, mint ezt, mégis, az előkelőbb helyezést ért el ennél, mivel ez „csak” a harmadik helyen végzett. Bár a díjátadón nem voltam ott (kedvem lett volna, csak nem szóltak időben), nagyon örültem. Te melyik helyre tennéd?

Kristály hullik

Mannaként az égből,

Nagy ajándék,

Magától a téltől.

És lehet por,

Vagy akár nedves is,

Az mind jó, mert

Múlékony és egy kis

Eső elég

Arra, hogy e röpke,

De drága kincs,

Mi finom, s oly gyönge,

Úgy tűnjön el

Ahogy jött, csendesen

Mintha sohasem

Lett volna, de itt, benn,

Mindenkiben

Van egy kevéske hó,

Ez az ékszer,

Gyönyörű, csillogó.

De én látom,

Senki más e Földön,

Csak én, csak én,

Ki megleltem, s önnön

Vágyam tovább

Hajt engem: „Előre!

Láss még csodát!”

Hófödte mezőre

Hágok ki hát.

Rengeteg fénysugár

Lejti táncát

Kecsesen, mint egy bál

Hercegnője.

Csillogva tükrözi

Minden kristály

Valódi, mértanin,

És pontosan..

Ez mégsem fizika.

Valami más:

Sziporkázó csoda.