Húsvétra kaptam néhány bonbont, és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre papírra vessem a gondolataimat a csokoládé iránt. Akkor írtam, amikor a „Vihar előtt” – öt befejeztem. Egy hatalmas epres bonbon társaságában alkottam, de a vers végére derült csak ki nekem is, hogy milyen ízű volt, mert amíg a versben csak megnézem, megszagolom, addig a valóságban is csak távolról szemléltem.

Különös szeretettel ajánlom ezt a kis irományt Harmatos Hópehelynek, egy tábla 75%-os csokoládé boldog hitvesének, a világ „legesjobb” barátnőjének!!!

Akárcsak az élet lenne,

Hiába keserű, érzed édes.

Nem tudhatod, mi van benne,

Lehet a krém epres is, vagy mézes.

Finom lesz-e? Még nem tudod.

Hiába nézed, ebből nem jössz rá.

„Habár… Miért ne?” - gondolod

És indul kezed, harapnál is rá.

De ”Várj!” - állít meg a tudat,

Felemeled, aztán beszippantod,

Eltelsz vele egy perc alatt,

Hogy nem is érzed az illatot.

„Most már szabad” – rendelkezel.

Aztán végre, végre megízleled,

Olvad szádban, s oly finom: kell

Egy újabb falat, és eszed, eszed.

És annyira belemerülsz,

Csak azt veszed észre, hogy elfolgyott,

Majd némán, mozdulatlan ülsz,

Ahol eddig, igen, pontosan ott.

Finom volt és ez a lényeg! -

Gondolod, ahogy most elmerengesz,

Ki félénk, és nem eszi meg

Az élet-csokit, az szomorú lesz!