Judit a versben – vagy inkább a balladában – Jurisics Miklós lánya. Nem tudok róla, hogy lett volna neki, de mivel egy balladát kellett az utolsó erdei iskolai napra írni, valamilyen szomorú szálat bele kellett szőni, ami jelen esetben ez. Hogy miért nem a végső ütközetről írtunk, ami az eredeti feladat volt? Mert ilyen a kőszegi várban nem következett be. A tizenegyedik versszakban is utalok egy bizonyos egyezményre. Na ez a gond! Volt egy „szerződés”, hogy a kőszegieknek ne legyen bajuk, a törököknek meg ne fogyjon feleslegesen a lőszerük. NEM VOLT DÖNTŐ CSATA! És ahelyett, hogy a tanárok – történelem, testnevelés, és fizika – elfogadták volna, hogy arról, ami nincs, egyszerűen képtelenség írni, a lehető legkevesebb pontot adták a „Kőszegedi krónikások”-nak.

Nem haragszom rájuk, azóta már megbékültem, ne is sértődjenek meg, ha olvassák! Nem rosszindulatból írom, csak a blog olvasóinak tudniuk kell, hogy, s mint éreztem a verssel kapcsolatban, - és ez bizony cudar élmény volt.

Kőszegnek várában nagy volt a forgatag,

„Ihol, ni, a török jön mindjárt!”- mondtanak.

Aprónép, felnőtt nép voltak nagy veszélyben,

Leltek segítségre Jurisics kezében.

S Szulejmán hadával nap múlva ott terem,

Paraszttal, katonával telt meg sok terem.

„Esküre emelem én mostan kezemet,

Esküszöm, s velem együtt ti ezt tegyétek!”

Szól Jurisics, s ezer kéz emelkedik fel,

Közöttük egy lyány, álruhában szökött el.

A kapitány lyánya ő, eztet tudni kell,

Kapitányé, s fiúk közt nevelkedett fel.

Szulejmán hadában nagy a vigadalom,

„Ostrommal nem telik el, csak egy-két napom”-

-Monda ezt sok jancsár, s lebecslik a várat,

Nem tudj’, hogy az ellen magára nem várat.

Besurran közibük Judit egy turbánban,

Hallgatja beszédök, s megjegyzi magában,

Hisz tud ő törökül, sokat taníttatták,

De szólni csak nem mer, nehogy azt’ elkapják!

Mikor az éj a kék bársonyba takará

A tábort, s kétfelé dűlnek a katonák,

Judit óvatosan őröket ledöfi,

Hangjok sincs, ám vérök a tőrje megőrzi.

Hazaérvén apját szobájában találja,

Ám nem megy bé hozzá, fél attól: meglátja

Ruhája mocskát, a vért, mellyet a török

Gyilkolás közben szerzett, és őtet örök

Időkre eltiltaná szabad járástul,

Szabadban járástul és íjászkodástul,

Emiatt pedig ő legszomorúbb lenne,

És saját magának vesztére is tenne.

Megbízott hát ezért egy jó magyar vitézt,

Mondja el apjának, kap tőle sok-sok pénzt.

A vitéz kérését teljesítette is,

Jurisics kapitányt értesítette is.

Így az egy- két napból huszonöt nap is lett,

Az ostrom alatt Judit megbetegedett.

Lázálmában beszélt össze-vissza mindent,

Az orvosok mondták: túl van a krízisen.

Mikor ébredt, a kapitány az egyezményt

Megkötötte már és ünnepelték a fényt,

Kongtak a harangok tizenegy órakor,

Örömködött mindenki a várban akkor.

Ám Judit csak aztat láthatta, hogy török

Zászló leng a romlott vár bástyái fölött,

Hallhatta a harangoknak mély bongását,

Azt hitte a holtaknak most ülik a torját.

Azt hitte Kőszegnek vára már elesett,

Így hát gyorsan egy ősi tőrt keresett,

És azzal a hittel szúrta azt magába,

Ha nem harcolt, ne maradjon ő hiába!