Egy unalmas, ráérős órámban született a „Négy hölgy”, ami hűen tükrözi a Pénteket, a hatodik órát, az álmos, örömtelen hangulatot, a zsibongó zajt, a fülledt, nehéz levegőt, az egész, küzdésekkel teli hetet, ami már önmagában ok az ilyen depresszív hangvételű versre.

Nem is beszélve arról, hogy aznap szinte az ölembe pottyant az ötlet – bár eredetileg nem nekem szánták – egy barátnőm szájából. Az ő javaslata az volt, hogy írjak a vízről. Ezt én kerekítettem ki a négy elemre, azaz a négy hölgyre. És hát valljuk be, róluk mégsem írhattam ilyet, hogy: „Vígan jádznak a réten, / Mint csillagok az égen”, mert hogy hangzana!? Egy ilyen megformálásban elveszne a tekintély, az erő, minden, ami mondák, mítoszok és legendák formájában megmaradt az évszázadok során.

Senki nem értékelte, csak Harmatos Hópehely, akinek itt és most köszönetet is mondok ezért. Mindenki a „Hókristály”-t tartotta jobbnak, és nem lett igazuk. Míg ez a lehető legjobb, azaz az első helyen végzett, addig a „Hókristály”-nak be kellett érnie a harmadikkal.

Az iskolai versmondó versenyen is ezzel indultam, de előtte külön megkérdeztem a szervező tanárt, hogy lehet-e saját művel. Azt mondta, hogy igen. Amíg a zsűri értekezett, mindenki gratulált a jól sikerült szereplésemhez, az összes résztvevő bizton állította, hogy a helyezettek között leszek. Ezek után rosszul esik, amikor kijelentik, hogy lett volna esélyed, ha más írta volna.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom útjára ezt a verset.

Tűz és víz, lég és föld,

Akár négy, büszke hölgy.

Itt, ahol áll e völgy,

Harcol már a négy hölgy:

Tűz és víz, lég és föld.

Tűz és víz, lég és föld,

Négy, mit hamvába ölt

Az ellen, s erről költ:

Minden órát így tölt.

Tűz és víz, lég és föld.

Tűz és víz, lég és föld,

Ezért dugába dőlt,

Kínjaikkal élnek ők,

Szenved a négy szép hölgy:

Tűz és víz, lég és föld.

Tűz és víz, lég és föld,

Itt állok, s itt e tőr.

Ifjak, e viszály ős,

Ám felettem eldőlt:

Tűz vagy víz, lég vagy föld.