Egy nap kinéztem az ablakon, és láttam, hogy vihar készülődik. Száguldozott a szél, fésülgette a fák lombját, zúgott, zengett mindenfelé. És akkor megint éreztem. Hogy mit? Azt, amit minden vers megírása előtt érzek. Hogy le kell írnom, muszáj. De nem tudtam befejezni, mert anya megkért, hogy segítsek takarítani, és nem mondhattam nemet. Sok idő múlva ültem le újra, hogy megírjak egy másik verset, és megláttam a versíró-füzetben. Azonnal fogtam a tollam, és befejeztem.

Szerinted érdemes volt?

Felhős már az ég alja,

A levegő párás és fülledt.

Szél borzolja hajamat,

A szivarfa némán áll, csüggedt.

Szürke is, kék is az ég.

Vajon honnan, s mit sodor a szél?

Megfáradtak bánatát?

Vagy gyermeköröm himnusza kél?

Egyszer megtudod majd, hogy

Miért zúg, bőg, üvölt a vihar.

Könnyei mért hullanak,

S mért lesz utána minden oly tar.

Tán’ csak azért zúg és bőg,

Mert sajnos nem szereti senki,

„Szélnek hátán lovagol.”

„Miért kell mindent tönkretenni?”

Oh, hát nem látjátok, ti,

Szűklátású, gonosz emberek?

Vihar után az ég is

Tiszta, kék és üde a berek!

Mondjátok, nem értitek

A levegőnek vibrálását,

Az esőcsepp énekét,

A szél-ló bősz vágyakozását?

Hová vágyik? Nem tudom.

Talán a szabad, sík mezőre,

-Futkározni ott a jó-

Vagy az árnyas, lombos erdőbe?

És az eső mért dalol?

Örül vajon az anyaföldnek?

A zsenge, zöld fűszálnak?

A friss, illatos levegőnek?

Lehet, sosem kapom meg

A választ minden kérdésemre,

De jó tudni, van miért!

Ez minden életnek értelme.