Régen írtam, nehéz visszaemlékezni a körülményekre. Leginkább a kötelesség nyomása alatt született. Erdei iskolába mentünk, és csapatom, a „Kőszegedi krónikások” sok feladatot kapott, többek között az indulót. Magamra vállaltam a feladatot, hogy megírom, mivel írói, költői ambícióim már akkor is mutatkoztak. Rólunk írtam ezt a verset, és állítom, hogy az alakok, akiket megformáltam, cseppet sem hasonlítanak a valódi énjükre.

Lassan egy éves ez a költemény, sokáig számba sem vettem. Mégis úgy olvasd, hogy ez az első igazi versem. 

Magyar ember, magyar földön, magyarnak született,

Török szultán nem kell néki, saját király helyett.

Öt krónikás Kőszegre ment, csatát lejegyezni,

Két leány és három fiú, nehéz éltet élni.

Egyik úrhölgy, a nemes, jó Imola hercegnő;

Másik vadóc, Virág nevű, ki tollal, íjjal jő;

Harmadik a bátor szívű Gergő vitéz lenne;

Négyre Dániel kit az ég vitéznek teremte,

S végül a hű, hős legény, kit úgy hívnak, hogy Ámon.

Fiatalok voltak ők, az hiú ábrándot fon,

Aki azt gondolja, hogy vidáman telt az útjuk,

Versekkel fűtöttek ők be, meleget csak az nyújt.

Amíg mentek: kuporgattak, nem dúskáltak jóban,

Találkoztak, barátkoztak, együtt a sok rosszban.

Megérkeztek, hujjogatás nem fogadta őket,

Örültek, ha kaphattak a konyháról kis étket.

Aztán, mikor egy rossz napon megindult az ostrom,

Tintát vetett a papírra valamennyi tollnyom,

Végül aztán, valamiképp bevették a várat,

Elhalt Jurisics és mind a többi vitéztársak.

De ki maradt, írnok, apród, szakács és a kukta,

-krónikáját a krónikás tovább már nem írta,-

Hisz küzdött mind, valamennyi maradt még a gáton

Hősként szenvedtek ki mind, egy szóval sok ajkon:

„Nem!” Mondotta az mind, ki török ellen mene,

„Török járom nem szükséges, már csak az kellene!”

Elhalt az öt krónikás is, de a történelem

Dicsőn őrzi emléküket, míg ember még „terem”.